Tánc

A tánc egy olyan művészeti ág, amely a test mozgásával fejez ki érzelmeket, épít társadalmi kapcsolatokat, de spirituális tartalommal is bírhat. A tánc az emberek közötti nonverbális kommunikáció eszközének is tekinthető, amely nyelvek, országok és kultúrák felett állva képes univerzális érzéseket, érzelmeket, és gondolatokat közvetíteni. A tánc gyógyító hatással is bír. A test és lélek harmonikus összehangolása nem új keletű, hiszen már az őskorban rituálék, dobok, táncok, mozgásformák kötődtek olyan alapvető emberi érzések megéléséhez, mint az öröm, a veszteség, a fájdalom, a hála. A zene, a ritmus ma is szerves része a fejlett társadalmakban élők számára. Kutatások tudományosan is igazolták, hogy a rendszeres testmozgás a lelki egészségre is pozitívan hat, és segít megelőzni, leküzdeni a depressziót. [2]

Az ősidőkben a tánc az élet minden területével kapcsolatban állt. Táncoltak szomorúságból, vidámságból, idegenek üdvözlésére, imádkozásra, ellenség provokálására, csábításra. Ha az emberek összejöttek ünnepelni, akkor szólt a zene és táncoltak. Funkcióját tekintve nem csak szórakozás volt, hanem általában valamilyen szertartás, melyeknek kultikus vagy vallási jelentősége volt. Később azonban akadtak olyan zenék és táncok, melyeket nemcsak egy adott népcsoport ismert, hanem elterjedtek világszerte. Az egyik ilyen tánc, amit hastánc néven ismerünk.

Hastánc

Eredeti arab neve: raqs sharki, ami szó szerint azt jelenti, hogy a kelet tánca. Az első „nyugati” nevet a franciák adták a XIX. században, és mivel az európai táncokban addig ismeretlen volt a törzs és a csípő külön mozgatása, tévesen „danse du ventre"-nek nevezték el, amelyet az angol tükörfordítás „belly dance"-re, a magyar pedig „hastánc”-ra fordított.

A hastánc egy egyéni, improvizatív, elsősorban a törzsizmok vezette tánc, a csípő izolációs mozgásának hangsúlyával. Nem úgy, mint a nyugati táncokban, ahol a természetesen izolált törzsizmok nyugodtak, a hangsúly sokkal inkább a térben végzett végtag mozgásokon van. Habár ezen izolációk némelyike látszólag hasonló a jazztáncban használt izolációkhoz, azokat néha máshogy vezetik és más hangsúlyuk van.

A legtöbb néptánchoz hasonlóan, nincs univerzálisan kódolt elnevezési rendszer a hastánc mozdulatokra. Néhány táncos, vagy tánciskola kialakította a saját elnevezési rendszerét, de ezek egyike sem közismert.

A hastáncnak az országtól és régiótól függően sok különböző formája van mind a kosztümben és tánc stílusban. Később új stílusok fejlődtek ki nyugaton, mivel világszerte nőtt a hastánc népszerűsége.

Egyiptomi szakrális gyökerek

Az ismeretlen időtartamú predinasztikus korszakban, amikor "az istenek uralkodtak" Egyiptomban, a mágikus táncokat csak vallásos szertartások keretében volt szabad  előadni.

A nemek közti határvonal az Ó-birodalom korában nem volt olyan erős, mint később. Ezért a korai táncábrázolások között hiába keresünk gyengéd, vagy szerelmes mozdulatokat. A nők éppoly soványak voltak, mint a férfiak. Hidat csináltak, pörögni, forogni is jól tudtak. Fiatal fiúk járják a tükörtáncot fenn-lenn, bal-jobb, kelet-nyugat, kezdet és vég titkos értelmének az ábrázolására, de nincs különbség a férfi és női mozdulatok stílusában.

A piramisok és sírtemplomok hieroglifa szövegei megőrizték az egyiptomi istenek származásrendjét, az ünnepek jelentését. A külvilágtól elzárt könyvekben, papírusztekercseken le van írva a táncosnők életmódja, kozmetikája, ruha- és hajviselete, olyan témák mellett, mint az egyiptomi csillagászat, a gyógyítás. Az egész egyiptomi vallást, tudományt és művészetet rekonstruálhatjuk a papiruszok alapján. Megtudjuk, hogy a táncosnők, a szent chenuk papi felügyelet alatt állottak, gondos tanításban részesültek és a templomvárosok területén laktak.

i.e. 1400-ból táncosokat ábrázoló falfestmény
Egyiptomban Nebhamun sírkamrájában

Az egyiptomi táncok alapmotívumai az egyiptomi világ fölött uralkodó Nap-Hold-Föld keletkezésének titkát őrző háromszoros isten-háromság és az élet-halál kettősségének a visszatükröződései voltak. Sehol annyi sirató karmozdulatot, gyászoló hajlást, leborulást nem láthatunk, mint itt! Az egyiptomi ember nagyon is átélte a kezdet és a vég közötti különbséget s a halott lelke az Osiris alvilága felé vezető úton csak Íziszhez fohászkodhatott.

Íziszt Egyiptomban nagy tisztelet övezte. Ő az anyaistennő, aki az összes női minőséget megjeleníti. Ő az Anya, a Lány, a Nővér, a Menyasszony, a Feleség, a Szerető. Ő maga a Föld, az állandóan megújuló és újjászülető természet, az „anyag”, mely ott van minden láthatóban és tapinthatóban. Az ókori világban a tánc az anyaság és a termékenység tiszteletére végzett szertartások része volt. Felkészítette a női testet a terhesség és a szülés folyamatára.

Azonban az Ó-birodalom korából származó táncok emelkedett komoly ünnepi hangulata nem maradt fent mindvégig. Még IV. Amenapolis és felesége, Nofretete korában az emberies vonások, játékos hangulat jutottak kifejezésre. A nagy területet befogó, felvonulásszerű koreográfiák és a komoly akrobatikus csoporttáncok megszűntek, helyüket játékos akrobatika és intim jellegű, két-három személyes pantomimok foglalták el. Később minden mozdulat lágy, nőies, intim jelleget öltött, egyre szűkebb helyen, egyre közelebb táncoltak egymáshoz. Betört a szomszédos közel-keleti népek hatása, a mozdulatok megszürkülnek, lekerekített karmozdulatok, teltebb, nőiesebb formák jelennek meg. Az ünnepeken a szórakoztatás, a has mozgás kerül előtérbe, amely lassan elválik a termékenység-szertartástól.

Viszont Egyiptomban ma sem képzelhető el esküvő hastánc nélkül, és szokássá vált, hogy fényképet készítsenek, amelyen a fiatal pár a hastáncosnő hasára teszi kezét, ezzel szimbolizálva vágyukat, hogy a kapcsolat termékeny legyen.

Közösségi tánc

Mint közösségi tánc, a hastáncot (Raqs Baladi vagy Raqs Shaabi - „vidéki tánc", vagy „néptánc") ünnepeken, társasági összejöveteleken hétköznapi emberek adták elő, akik nem voltak hivatásos előadók. Inkább hétköznapi ruhájukat viselték, sem mint speciális tánc kosztümöket. Az ebben a kontextusban hastáncnak nevezhető táncokat, mindenféle korú férfiak és nők egyaránt táncolták Egyiptomban, gyakran bele értve fiatal gyerekeket is. A konzervatívabb, vagy tradicionálisabb társadalmakban a társas alkalmak általában nemenként szeparáltak voltak. Külön partikkal a nőknek és férfiaknak; és mind a nők és férfiak részt vettek a táncban az egynemű összejöveteleken.

A „Raqs Beledi" általában kis helyen táncolt, többnyire helyben álló, földhöz kötődőbb, csípő köré fókuszált mozgás.

Professzionális előadók

A „Raks Sharqi” („Keleti Tánc”) nagyobb területet használ, hogy kitöltse a színpadi teret. Több a helyváltoztatás, valamint a kar és mellkas mozdulat. Mindezek a táncot még kifejezőbbé és a közönség számára vonzóbbá teszik.

A professzionális hastánc eredete nagyon korai időre nyúlik vissza Egyiptomban. A hastáncosok királyoknak és vendégeiknek táncoltak mulattatva őket, jó hangulatot bizosítottak az ügyeik megvitatásához. Amikor a királyok távoztak, a hastáncosok a megélhetésükért kezdtek táncolni előadásokon és fesztiválokon, valamint a társadalom felső osztályának privát megrendeléseire.

Sok hastáncos kis vendéglőben és zenei előadásokon lépett fel. Így szereztek pénzt és rajongókat. A múltban a hastáncosokat Egyiptomban Ghawazi-ként ismerték. Az arab ghawāzī „hódítót” jelent, mivel a ghaziya – úgy beszélték – meghódította a hallgatóság szívét.

Az egyiptomi Ghawazi (vagy ghawazee, egyes számban: ghaziya) vándor női táncosok csoportja volt a Dom nemzetségből (indo-árja etnikai csoport). Különös figyelmet szenteltek a zenéjüknek és a tánc stílusuknak, mizmar és erős basszus kísérettel. Szájhagyomány útján őrizék meg és zenével, költészettel, tánccal fejezték ki a kultúrájukat.

A „ghawazee” kifejezés az észak-indiai énekest jelentő „gowaar” kifejezésből ered. Ez magyarázatot ad a „dom” (vagy „nawari”) emberektől származó örökségre, akik Punjab-ban (India egyik tartományában) „bazigar”-ként ismert előadóművészek csoportja.

A ghawazi-k fátyolozatlanul táncoltak a házak udvarain, az utcákon, vagy az ajtók előtt bizonyos ünnepi alkalmakkor. De gyakran bérelték őket férfi partik számára tehetős házakban. Gyors csípő mozgások és réz ujj cintányér jellemzi a táncukat.  Általában a törzsükből származó zenészek kísérték a táncukat. Rendszerint kifestett szemmel táncoltak, henna festéssel az ujjaikon és tenyerükön, valamint a lábfejükön.

A férfiak és nők egyaránt sokan szerették szórakoztató táncukat. Azonban sok vallásosabb, vagy a magasabb osztálybeli, helytelenítette. Úgy érezték olyan módon táncoltak, ahogy egy nőnek nem kellene. E miatt volt fiatal fiú táncosoknak egy csoportja, akiket „khawals”-nak hívtak. A khawal-ok egyiptomiak voltak, akik ghawazi nőket és táncukat személyesítettek meg.

1834-ben Muhammad Ali pasa száműzte a ghawazi-kat Kairótól Felső Egyiptomig. Ennek eredményeként ghawazi táncosok arra kényszerültek, hogy „awalim”-nak adják ki magukat. Így az Almeh a ghawazi szinonimájává kezdett válni.

Almeh (többes számban avalim) a kurtizánok osztályának a neve volt Egyiptomban. Szociálisan jó helyzetben levő, tanult lányok voltak.  Képzett táncosok, énekesek, klasszikus költemények recitálást tanulták, továbbá szellemes beszélgető partnerek voltak. Jelen voltak fesztiválokon, szórakoztató rendezvényeken és temetéseken gyászolókként bérelték fel őket.

A profi előadóművészek (bele értve a táncosokat, énekeseket és színészeket) nem tartották tiszteletre méltónak a Közel Keleten. Társadalmilag erősen megbélyegezték az előadókat, mivel nyilvánosan megmutatták a testüket, ami vallási tilalomnak (haram) számít.

A gyarmatosítás hatásai

Az 1800-as évek végéig a keleti területek, elsősorban Perzsia, Mezopotámia, Közép Ázsia, és Egyiptom együttesen, mint Orient (Kelet) néven szerepel. 1882-ben az angolok elfoglalták Egyiptomot és a Perzsa-öböl hatékony ellenőrzését alapozták meg.

A térség kultúrája, így a tánc is jobban eljutott a nyugati világba.

A modern hastánc

A modern hastánc története 1893-ban a Chicagoi Világkiállításon kezdődött. Az ide érkező szíriai táncosok táncukkal sokkolták a baletthez, és a fűzővel karcsúsított nőalakokhoz szokott amerikaiakat, de azok mégsem tudtak ellenállni. A szíriai táncosok közül Farida Mazar Spyropoulos (művésznevén „Little Egypt”) vált a leghíresebbé.

A századfordulón a művészetekre jellemzővé vált a Kelet felé fordulás, ekkor alakult ki a mai napig élő szórakoztató jellegű orientális tánc, az úgynevezett „cabaret style”, azaz a revü stílus is.

1926-ban nyílt meg Kairóban a Casino Opera (Badia's Casino vagy Madame Badia's Cabaret), a modern hastánc első keleti színhelye, melynek Badia Masabni volt a megalapítója. A század hastánc csillagai léptek fel itt nagy háttérzenekarral, akik külön a táncosnak komponált zenét játszottak. A Casino Opera egykori csillagai Tahia Carioca (1915-1999), Samia Gamal (1924-1994), Naima Akef (1929-1966) mára már klasszikussá váltak. Ezek a hastáncművészek a filmvásznon is rendre feltűntek, s ez a világ minden táján hatást gyakorolt a táncosokra. Ekkor kezdődött a modern orientális tánc aranykora.

Badia Masabni által emelkedett felül az orientális tánc az akkori folklór stíluson és közösségi táncon. Azelőtt az orientális táncban a karokat sokkal szegényebb repertoárban használták. Badia ötlete volt, hogy sokkal változatosabb kartechnikát alkalmazzanak a táncosok, ne csak oldalra, vagy fej fölé emelve tartsák azokat, hanem áramló gesztusokkal táncoljanak. Ezt később kígyókar mozgásként ismerték. Ugyanakkor Badia ötletei nem csak az akkori táncosok kartechnikáját, hanem a színpad terének betöltését is befolyásolták. Leggyakrabban ghawazik és almeh táncosok kerültek a rivalda fénybe. Ezeket a táncosokat képezni kellett, mivel a színpad sokkal nagyobb volt annál, mint amit be tudtak táncolni. A tradicionális táncosok a legtöbbször improvizáltak, de Badia Masabni úttörőként koreográfiákat használt. Mivel a közönség a hátsó sorokból nem látta jól a finom mozgásokat, a fátyol és ahhoz hasonló kellékek bekerültek a tánc előadásba. Talán Isadora Duncan (1877-1927) egyik párizsi show-ja ihlette meg. A fátyol nagyobb hatást gyakorolt a távoli közönségre. Ennek tetejében madame Masabninak volt még az a nagyszerű gondolata, hogy képzett klasszikus zenészekkel gazdagítsa az addigi hagyományos riq, darbuka, ney és zurna felállást. A Taqsim vagy zenei improvizáció, megváltoztatta maqsoum vagy beledi kötött ritmusát. A Taksim az úgynevezett shifte tellivel (vagy al wahda attawilla-val vagy más módon a masmoudi ritmussal) ért véget. A shifte telli ritmus valójában nem tipikus egyiptomi, hanem kelet és a közép-ázsiai ritmus, mely Törökország és Görögország között utazott végig a selyemút mentén az Ottomán Birodalom idején. Az ütőhangszerek mellett a zenekar repertoárjába került néhány extra hangszer, mint hegedűk, egy cselló, oud, és az accordion. A kompozíciók összetettebbé váltak, így a mozdulatoknak is meg kellett ennek felelniük. A zenei improvizáció és a táncosok kapcsolata lenyűgözte a nyugati és keleti közönséget is. Ezeknek az elemeknek az együttese formálta a hastáncot azzá, amit ma raqs sharki-nak vagy orientális táncnak nevezünk. [3]

Hollywood-i hatás

Hollywood jelentős hozzájárulást adott a hastáncruhákhoz. Az európai vaudevilee and burlesque kosztümök ihletésével a Hollywood-i tervezők rojtos, gyöngyös, csillogó melltartó és öv szettet hoztak létre, amit 1930-ban fogadtak el először az egyiptomi táncosok, majd később a közel-keleti táncos közösség többi része. Tradicionálisan nem volt külön hastánc ruha. Valójában, hagyományos ruha fedte és rejtette a test kontúrjait, csak egy sál, vagy csípő köré kötött öv emelte ki a mozgásokat.

Amikor Törökországból, Iránból és az Arab országokból kezdtek bevándorolni New York-ba az 1930-as és 1940-es években, a táncosok keveredni kezdtek az éttermekben és night club-okban ezekkel a stílusokkal. Ezt a fúziót klasszikus kabaré, vagy amerikai kabaré hastánc néven kezdték azonosítani. A hastánc tovább fejlődött és a táncstílusok inspiráló variációját ajánlotta, amelyek gyakran tartalmazták a balett, modern, jazz, latin, flamenco, és indiai tánc elemeit.

Napjainkban

Hastáncot számos évtizedig csak vudeville, burlesque és karneváli show-kon lehetett látni. Gyakran tüntették fel hamis színben a képzetlen utánzók egy kissé merész, erotikus táncként, ami a hastáncnak megkérdőjelezhető hírnevet adott a társadalomban. (A hagyományos közel-keleti megítélése sem volt teljesen pozitív)

Sajnos a legtöbb ember a hastáncról ma is azt gondolja, hogy a szexuális vágykeltés, a csábítás tánca és kizárólag az erotikát látja benne. Pedig ez egy a nőiességet sugárzó, önkifejező táncművészeti forma, melyben rengeteg titok lappang. A hastánc egy a nőiséggel. Az ősi hagyomány képviselői is tudták, hogy jótékony testi és lelki hatásai miatt terápiás mozgásforma is. Ugyanakkor a hastánc, mint művészeti forma tökéletes elsajátításához sok tanulás, gyakorlás, tánctechnikai ismeret szükséges. Akik komolyan veszik a hastáncot, tudják, hogy legalább annyi tanulás és kitartás szükséges hozzá, mint bármely más professzionális tánc elsajátításához, mint pl.: a baletthez, a jazztánchoz, stb. Az orientális tánc által megérinthetjük és felemelhetjük az emberek lelkét. A hastáncos teste a hangszere, egybeolvad a zenével és a zenét, mint egy képet jeleníti meg a nézők számára.

Napjainkban a hastánc mellett egyre elterjedtebb az orientális tánc, vagy keleti tánc elnevezés is. Az egyiptomi hastáncosok és mestertanárok ma már egyre gyakoribb nemzetközi szereplésének köszönhetően pedig az eredeti arab elnevezés, a raqs sharki is szélesebb körben vált ismertté. A hastánc jelenleg világszerte fejlődik tovább, mint professzionális szólótánc, valamint tánckarok show műsoraként.

*****

Források:

[1] A cikk egyes részei az angol Belly_dance és a Ghawazi szócikk fordítása alapján készültek.
[2] Kármán Nikola, almapatika.hu
[3] A cikk egyes részei az angol Badia Masabni cikk fordítása alapján készültek.